Jó emberek, Ti mindannyian akik valaha olvastátok kósza gondolataimat, képzeletben keblemre ölellek Benneteket!

ITT VAGYOK ÚJRA! Nos, hát hol lenne a kis Bandika?:)

Persze a cím azért többértelmű, ezt jól tudom. Bár elég ostobaság lenne magamat Bandikának aposztrofálnom így beláthatatlan távolságra már az érettségitől is, de mit tegyek?  Vannak elvetemült ízlésű barátaim és közösségek, ahol valaki vagy valakik még mindig Bandikáznak. / vagy Brandykéznek/ Na, ja! Szigorú kritikusaim is felfigyelhettek a jelenségre. Jó pár éve a vitriolos tollú ítész Fáy Miklós is, amikor a megboldogult Reggeli műsorvezetőit lényegében mind melegebb éghajlatra küldte, azt találta írni, hogy én azt képzelem magamról, hogy én vagyok az ország Bandikája. Na bumm! És ha igen, akkor meg mi van? Szóval én, aki valaha Endre, ma már András, de sokaknak Bandi, Bandika, Brandy és Pici vagyok, újra bepofátlankodom az életetekbe így a neten keresztül is. Eddig is ott voltam, hiszen a facebook  hivatalos oldalamon elég  intenzív az élet, de a blogírást már majdnem egy éve felfüggesztettem, és erre elfogadható magyarázatot adni nem tudok. Azt sem tudom egyébként, hogy amit most pötyögök, egyáltalán látható lesz-e majd, mert legendás számítástechnikai analfabétizmusom miatt előfordulhat, hogy ezen az új oldalon elcseszek valamit, és törlöm az egészet. Drukkoljatok! Speciel állítólag ez az írás meg a többi is a Nők Lapja Cafén és a Storyonline-on is olvasható. Na de most külön sok csók a Nők Lapja cafe olvasóinak, mert akkor ugye itt most premierem van:) Tehát akkor a cím első értelmezést kibontottuk

És még mindig kérdhetitek: Hol van már a kis Bandika?

A kérdés amit szinte kiszámíthatóan évente megkapok. Aki nem értené, itt az aggódó vagy éppen kiváncsiskodó honfitársaink az utódlás kérdését feszegetik. Mármint az én Csonkaságom megismétlésére célzok.  Természetesen nem ócska viccet akarok a kérdésből kreálni, de nem is olyan régen elég vicces, vagyis kicsit szánalmas helyzetbe kerültem a kérdés miatt. Egy újságcikk, ami tulajdonképpen azért született, hogy a legutóbbi, boldogságot és mámort hozó premierem , a Mary Poppins kitünő gyerekszereplőit mutassa be, vagyis azt, hogy a próbák alatt milyen jó kis banda lettünk, mennyire jókat röhögtünk, és egyáltalán milyen jól tudom a hangot megtalálni a gyerekekkel, most is és mindig, lásd a Famíliás ikreket anno, tehát ez a cikk azt is feszegeti ennek a ténynek az apropoján, hogy ha ennyire imádom a gyerekeket, akkor miért nincs még saját gyerekem…? A cikkben arról is szó van, hogy milyen sokat segítettek a különböző relaxációs technikák, mint az autogén tréning vagy az agykontroll az eddig szinte leküzdhetetlennek hitt színpadi stresszhelyzetek kezelésében.  Ha jól belegondolok, mindig a cikkek címei tesznek görcsöt a gyomrunkba, mert amikor valaki veszi a fáradságot, hogy elolvassa az egész írást, kiderül, hogy nem sok köze van az egésznek a cikk címéhez. Jelen esetben a cím így hangzott : Agykontrolltól remél gyereket!  Nos igen, azt elképzelhetitek, hogy a kollegáim számára milyen jó kis zrika célpont lettem ezzel, mert lássuk be, a gyermekáldáshoz azért ennél jóval többre van szükség.  Mindenekelőtt egy olyan társra, akivel ez bevállalható.  Tehát mindenkiben az ragadt meg, hogy gyereket akarok, és a benzinkúttól a közértig erről faggattak.Megpróbáltam ezzel kapcsolatban helyre tenni néhány dolgot, de igazából csak a Fókusz portréban sikerült, ami éjjel 1-kor kerül adásba, ha jól sejtem nem tömegek követik. Szóval, soha nem állítottam, hogy nem akarok gyereket, de az is igaz, hogy az apa kései gyerekvállalása nálunk családi hagyomány, hiszen apám is 50 éves volt, amikor megszülettem. Azt azonban nem tudom nem észrevenni, hogy az életem egy nagyfokú függetlenség és szabadság iránti vágyról szól, és ahogy ez a szakmámban is megjelenik, ahol mindig is szabadúszó voltam, úgy a magánéletemre is rányomja a bélyegét. A gyerek az élet legnagyobb  ajándéka, ezt pontosan tudom, de azt is, hogy a legnagyobb felelősség, és egyben áldozat is. Amíg nem érzem magam 1000 százalékosan alkalmasnak erre a szerepre, addig nincs miről beszélni. A boldogság felé vezető út millióféleképpen bebarangolható és én azt kérem mindenkitől, hogy értse meg és fogadja el, hogy nem kell mindenkinek ugyanazt az utat járnia!  Nem tudom, a sors könyvében mi az ami számomra a kijelölt utat jelenti, de megpróbálok úgy élni, ahogy igazából soha nem tudtam, nem a múlton rágódni, nem a jövő miatt aggódni, hanem a jelennek örülni!

Jól elmerültünk a lélek bugyraiban, de ez nem gond, ugye? Egyébként semmiféle koncepciót nem tervezek a bloggal kapcsolatban, ne várjatok órarendet, és állandó zaklatást a részemről, jövök, amikor tudok, írok, amikor ötletem van, vagy történt valami, ami boldoggá tesz, ami bosszant vagy amit mindenképpen szeretnék veletek jól kidumálni. Ez a lényeg, a kétoldalúság, a párbeszéd, legyetek aktívak, érdeklődők, és terjesszétek az igét:)

Mindenkinek a legjobbakat kívánja Bandi!:)