A francba…! Most meg miért nem fekszem már le? Próba, este, próba reggel, te hülye gyerek, legalább aludj már el! Ne legyél ilyen kis gügye, szentimentális barom, azt hiszed, hogy ha éjfelet üt az óra, és Te pont egy évvel öregebbé válsz, történik majd valami? Tévedsz, barátocskám, ugyanarra a nyomorult, ködös, szürke, utálatos téli reggelre ébredsz, mint tegnap.

Úristen, a skizofrénia jele, hogy beszélgetek magammal? Ráadásul, mindjárt tegező formában? Óh, nem, ez gyakran előfordul, amikor Bandika és Césonka kerül a szorítóba szemben egymással. Hogy mikor ki rángat kit, és honnan valamint hova, az már többismeretes egyenlet…

Utálom a számadásokat, pont annyira, mint az újévi fogadalmakat. Talán azért, mert rákényszerít, hogy szembenézzek a dolgaimmal és leginkább önmagammal. Ahhoz pedig bátrabbnak kell lenni, és erősnek. És én ugyebár……..Állj! Domján László most jól megdorgálna, mert haladok a negatív gondolatok felé, és abból jó még rövid távon sem sülhet ki. Úgyhogy gyerünk, hogy vagy????? Egyre jobban, ahogy ezt Tőle ezer éve megtanultam….

Először is ízlelgessük a számokat, csócsáljuk a fogunk között: 48….48…..48…Mondd Te normális vagy Bandika? Hangosan ki sem mondod, mégis mit képzelsz? Ennyi vagy és pont. Pontosan tudom, hogy fosol az egésztől, de fogd már fel, ezen nem változtathatsz. Inkább adj hálát a sorsnak, hogy szerencsés géneket örököltél, és amíg döbbent arcokat látsz, a „hány éves is vagy” kérdésekre adott válaszod után, addig fogd be a szád!

/Sajnos Césonka sokszor elég durván rak helyre…./

Azt hiszed, nem tudom, hogy évek óta visszaszámolod az éveket 50-ig. Ez szerinted normális elmeállapotra utal? Akkor most mi van, szerinted? 2 év múlva elpárologsz, mint egy elrontott kémiakísérlet? Mit szeretnél? Nem tudod újraélni, amit kihagytál, semmit nem tudsz újrakezdeni onnan a startvonalról, ha beledöglesz is a fene nagy hiúságoddal, akkor is be fogod tölteni. Na de addig ébresztő!! Most 48 vagy! Hányszor könyörögtem, hogy ne a jövődön aggódj, pláne ne rágódj a múltadon, hanem , a jó Istenit neki, a jelennek élj, a mának, annak örülj, hogy ma is felébredtél, hogy élsz, hogy szerethetsz, és hogy szeretnek! Te barom! Köszönd meg az Istennek, hogy 2013, január 16.-án kimondhatod hangosan, nem hadarva, ahogy szoktad, hogy 48 éves vagyok!

Jó megpróbálom…majd reggel…..

Írd csak le egy papírra szépen: KÖSZÖNÖM! És gondolkozz el a lüke agyaddal, mi az amit e szó után kéne írnod…

Minden. Minden….felsorolhatatlan és áttekinthetetlen..Cikázik minden,  egy diafilm sok kis kockája tolul az agyamba.

Köszönöm 2 embernek, hogy 5 év együtt járás után úgy gondolták, összekötik az életüket, és bár a férfi már 50 éves volt, a nő csak 23, mégis akartak engem.

Köszönöm Gizi néninek, az óvó néninek, hogy megengedte, hogy Fodor Ildivel előreszaladjunk, amikor egyenként hazavitt minket, és ezért eljátszhattam életem első betonra zárt csókjelenetét minden nap.

Köszönöm a nagymamámnak, hogy megmutatta, milyen az az  asszony, aki a háborút 2 gyerekével szenvedte végig, mert az egész családját elhurcolták és meggyilkolták, és ő olyan ember tudott maradni, mint senki, aki zálogba adta amilye volt, csak hogy segíthessen azon, aki neki fontos.

Köszönöm Edit néninek, alsós tanító nénimnek, hogy külön megdícsért az egyik évzárón, amikor a szüleim is ott voltak.

Köszönöm a családomnak, hogy végigszenvedték a hülye bábelőadásaimat egy évben egyszer a karácsonyi vacsora után.

Köszönöm Szőnyi Andreának, hogy kidolgozta helyettem az érettségi tételeket, vagyis engedte, hogy lemásoljam őket.

Köszönöm a lakitelki Szikra Állami Gazdaság vezetőinek, hogy silány munkatempom miatt nem rúgtak ki az építőtáborból, így megteremtve kamaszkorom legszebb nyarát.

Köszönöm a Színház- és Filmművészeti Főiskola tanárainak, hogy kétszer kirúgtak és csak harmadik nekifutásra vettek fel. Teljesen egyetértek, én is kirúgtam volna magamat, azt a kis ványadt, kamaszosan esetlen görcsgépet.

Köszönöm Verebes Istvánnak, hogy először felkért az angol katona szerepére a Szent Johannában, még a Főiskola utolsó évében, aztán az egész jelenetet, úgy ahogy van kihagyta. Ezzel ráterelt egy sínre, amin azóta is próbálok közlekedni.

Köszönöm Faragó Topynak, hogy nemet mondott Pici szerepére a Família KFT-ban, ezzel, nem túlzás azt állítani, alapjában változtatta meg az induló éveimet, és egész karrieremet.

Na neee, álljunk meg! Még mindig csak a pályakezdésnél tartunk? Na és addig is ötmillió pillanat volt, amiért most itt egyenként kéne köszönömöt üvöltenem, de ez képtelenség, a Háború és béke egy laza villámtréfa terjedelemben ehhez képest akkor.

Mert igen! Annyi mindenkinek kellene  tudnia, hogy köszönettel tartozom neki, mert a döntéseivel, a lényével akár, és a figyelmével többé és talán jobbá is tett olykor engem.

A BARÁTAIM!  Atyaég, még nagyobb betűvel kéne írni. Vannak ugye az aranykártyások, akik azért könnyen megszámolhatók, és sokkal többen vannak, akik odagondolják magukat, mint ahányan valójában odatartoznak. Ők azok, akikre bármikor vakon rábízom az életem. Akik előtt nincs semmilyen titkom, akik soha nem tudnak olyat kérni tőlem, amire nemet mondanék. Akik szoros tenyérként zártak össze alattam Anyu halálakor, és ezzel megmentették az életem. Akik motivációt jelentenek, akikkel ugyanott folytatunk bármit, ha hónapok után is találkozunk.

A közönség, akik több mint 20 éve még mindig nem mondták, hogy kisfiam takarodj a színpadról! Akik hisznek, akik bíznak, akik támogatnak, akik szeretnek. Akik a legnagyobb erőt adják ahhoz, hogy naponta megvívjak a félelmeimmel, és esetleg a szorongásaimmal. Jutalmaznak, ha úgy alakul, gazdagon, tapssal. Figyelemmel. A másnapi újrakezdés értelmet nyer általuk.

Minden kollegám, színházi és tévés vezetők, csapatok, társulatok. Veletek játék az egész, Játék, amit  komolyan veszünk, mert másképp nem érdekes, nem érdemes. Fogjuk egymás kezét még sokáig, ugye? Szeretném, és Veletek szeretném….

Maroknyi kis családom. Ki Szegeden, ki Londonban, ki Szentendrén. És slusssz…Mi maradtunk egymásnak. Kellünk és kelljünk úgy egymásnak, ahogy a lelkünkben azt szeretnénk. Nővérkém, Te pedig küldj el  nyugodtan melegebb éghajlatra, ha riadtan felhívlak, hogy megint fáj a torkom, ez most biztos gégerák. Legalább te legyél olyan határozott, amilyen én csak a színpadon tudok lenni.

Amit viszont kikérek magamnak, hogy azt a szál rózsát, amivel mindig megköszöntem Anyunak, hogy vagyok, most már a temetőbe kell vinnem. Anyuci, ez nem fair! Tudom, és megértettem, hogy nem lehet véletlen, ahogy egy nap alatt átléptél az angyalok táborába, tudom, hogy utólag hálát kell adnom Istennek, amiért külföldre, nagyon messze vezérelt Tőled, mindössze egyetlen napig, ezért nem tudtam hozzád rohanni, nem láttalak csövekkel a testedben, eszméletlenül, mert akkor ott abba én is belehalok. Nem láttalak megöregedni, nem láttalak elfonnyadni, betegen kiszolgáltatottá válni, mint ahogy az Apámat 10 éves vergődésében. Csak akkor mondd meg, kinek tudok bizonyítani? Kinek tudok olyan örömet szerezni bármilyen bénázásommal, mint Neked? Ki lesz olyan büszke, mint Te, ha a közértes pénztáros szép szavakkal illet engem? Ki fog olyan feltétel nélkül szeretni? Kinek leszek olyan fontos? Ki az, aki úgy simogatja meg az arcom, mint Te???

Anyu, megértettem, de ne haragudj, el nem fogadom, hogy ez nincs már. Nyugtat a tudat, hogy lesz még, valahol, valamikor, Veled. Örökké és még azon is túl……

Éjfél elmúlt, a nagy pillanatot meg észre sem vettem. Átírtam magam egy évvel öregebbre.

Boldog  vagy Césonka? Volt itt számadás és köszönet is. Vagy ki vagy Te, Bandika? Nem tök mindegy, olyan vagy, amilyennek szántak az égiek.

A földiektől meg azt kérném tisztelettel, hogy fogadjanak el annak, ami és aki vagyok!

Fáy Miklós egyszer egy kritikájában a szememre vetette, hogy én azt képzelem magamról hogy én vagyok az ország Bandikája, akit majd mindenki szeret!

Kedves Miklós, bár ezt Te nyílván gúnynak szántad, de tudod mit, igazad van!

Igen, ne hazudjunk egymásnak! Szeressetek, mert minden csak addig tarthat, amíg ezt a bőrömön érzem. Tudom, persze, én is irritálok némelyeket, főleg azokat, akik soha nem vették a fáradságot, hogy nézzenek, vagy megismerjenek. A zsigerből manapság gyűlölködőknek szinte mindegy, csak utálni lehessen. Legyenek ők is boldogok!

Na jól van, most meg már nincs is kedvem aludni.

Hogy is tehetném? Szülinapom van és minden percét ki akarom élvezni…..!

Césonka egy konyhai analfabéta. Tudtad?

Mégis könnyebb kimondani így, mintha egyes szám első személyben ostoroznám magam!

Könnyűnek tűnt a lecke. Karalábéfőzelék! A francba, arról nem volt szó, hogy az aprítás során a mosogatótól a tűzhelyig repkednek a karalábédarabkák! Hol van az leírva, hogy hogyan kell egy karalábét ügyesen feldarabolni? Az ilyen hülyének, mint én, tessék a szájába rágni! Na és a hagymapucolás? Gondosan beszereztem előre az eldobható gumikesztyűket, gondolván a lemoshatatlan hagymaszagra. Belevágtam a kis hagymaaprítómba a nagyobb darabokat, aztán mikor onnan kibányáztam a már feldaraboltat, természetesen dőlni kezdett a könny a szememből, ami nem csoda, mert egyébként is siralmas volt, amit műveltem..:) Na de azt meg elfelejtettem, hogy szemüveg is van rajtam, és az ingem szárával próbálva a szememet megközelíteni, a szemüveget jól belesodortam a szemetesbe, ahol a karalábéhéjat gyűjtöttem. Sebaj, végül beleszenvedtem az egészet a lábosba, na de a végén meg ugye jön a rántás. Tejföl, liszt, és visszamerni egy kis levet. Na de az arányok..? Persze, hogy utána kellett pótolnom egy kis lisztet, az meg jól becsomósodott majdnem, erre hevesen próbáltam elkeverni, aminek következtében az ingemről is láthatja bárki, mi volt a mai vacsorám. Na és akkor még nem beszéltünk az ízesítésről, Só, cukor. Igen? Mennyi? Ha még egyszer azt olvasom egy szakácskönyvben, hogy „érzéssel”, beleaprítom a papírt is a kajámba. Anno füstölögtem ezen kiváló kolleganőmnek Hegyi Barbarának is, épp amikor írta az azóta megjelent isteni szakácskönyvét, és azt mondta, ennek hatására pontos mennyiségeket közöl a könyvben. Kontrolláltam, igaz . Bár a 10 perces szilvás gombóc mindegyike szétfőtt nekem még nyáron, amit az Ő receptje alapján csináltam, de erről legkevésbé Ő tehet. Na vissza a karalábéfőzelékemhez. Végül nem is lett olyan rossz, és nagy fantáziával egy kis bacont sütöttem mellé. Attól meg kifüstölődtem a konyhából. És még megkérdezi valaki, hogy miért nem főzök? Lássuk be, bár megnyertem egy vacsoracsatát, ahol puskából véletlenül sikerült valamit kotyvasztani, de egyébként nincs nagy érzékem a főzéshez. Meg kedvem sem.Macera, sok a kosz. Azt hiszem, alapos csalódást keltenék Bennetek, ha hallanátok engem ilyenkor. Úgy káromkodom, mint egy kocsis. Remélem legalább a 25.i karácsonyi ebéd előkészületeinél tudom türtőztetni magam, mégis csak karácsony, ugyebár. Na de ott meg tutira megyek, a nővérem hozza a töltött káposztát, azt csak melegítem, az menni fog, és aztán jön a produkcióóóóó, az én stíriai metéltem. Ez már 20 éves tapasztalat az életemben, igaz mostanában csak a család eszi egy évben egyszer, de ne akarjanak telhetetlenek lenni!:)

Lassan annyi élményem összegyűlik, hogy írhatnék egy antiszakácskönyvet. Hogyan ne csináljuk?:-) Ma úgyis könyvírási lázban égnek a celebek. Huszonéves emberek könyveket készülnek írni az életükről. Annyi dolog már az én konyhámban is történt ennyi idő alatt, mint ami,könyvhöz méltóan emlékezetes az Ő életükben, vagy nem..?

Drágáim, jelzőket nem aggatnék a karácsonyra, mert már az is modoros, ahogy „békés” vagy „áldott” ünnepeket szoktunk kívánni. Egyszerűen csak azt szeretném, ha mindannyiotok érezné és átélné a szeretetet és nem csak ezen a 3 napon, hanem egész évben, mert az egésznek csak akkor van értelme!

Césonka szeret Benneteket!

Hehehe!

Frászt kaptál bizonyára! Azt hiszed, már megint valami idióta reklám, vagy egy akciós felhívás, amiben egy valamilyen, ilyen-olyan húsipari terméket akarnak a nyakadba sózni, ugyebár?

Nyugi, csak én vagyok. A CéSonka, tudod. Vagy lehet, nem is én, csak egy történet, aminek van egy ilyen nevű szereplője, aki kicsit traccsolni szeretne néha Veled. Meg mesélni. Meg vitatkozni. Akarod? Köszi! Ja, semmi csak látom, ahogy bólogatsz a monitor előtt:)

Még a Főiskolán azon hülyültünk, hogy ha majd egyszer mondjuk OSCAR díjat kell átvenni, ( már ez önmagában abszurd humor), akkor kinek a nevét hogy ejtik majd ki. Én, a C és S betű egymás mellettiségével elég nagy bajban lennék az angolban, ezért kitaláltam, hogy a nevemet felbontom C-re és Sonkára, azt lefordítom angolra, C.Ham, és voilá, máris kész az angol művésznevem, Andrew C. Ham.:) Évekkel később az első lemezem borítójára Malek Mikivel, aki az egésznek a zenei vezetője volt, producerekként annyit írtunk, Andrew C. Ham, és Mikey M. Mindenki azon pörgött, hogy ezek vajon kik lehetnek..?

Na de most itt vagyunk máris 2012-ben, néhány nappal a világvége előtt, és már megint itt firkálgatok Neked. Figyelsz???  Ja, igen, azt szeretném, ha nem én pofáznék csak úgy bele a világba! Várom és kérem a hozzászólásokat, akár pozitív akár negatív, a véleményeket , és bármit. Tudom, elég komplikált itt hozzászólni, és arra kértem az illetékeseket, hogy tegyék egyszerűvé, mert ha én nem értem, hogy kell, más sem. Persze ez nem igaz, mert én számítástechnikai analfabéta vagyok, Te biztos villámkézzel lavírozol errefelé, de szerintem ez most még akkor is komplikált, nekem is az, hogyan aktiváljam a hozzám intézett sorokat. Gondoljunk a szebb jövőre, amikor ez majd sikerül!

Mindjárt itt az “áldott” karácsony. Az idézőjel nem arról szól, hogy ezt nem venném komolyan, de a valódi és elvárható hangulat azért mégiscsak valamikor a szentestén köszönt be. Most a rohangálós, pénztárcasanyargató, akciókkal bombázó, “miafenétvegyekmégnekiis” napokat éljük. Nem egyszer elmondtam, számomra a karácsony Anyu halálával már nem jelenti azt, mint azelőtt. Ilyenkor annak örülök, hogy a vidéken élő nővéremékkel és a külföldön élő fiaival egy asztal körül ülhetek, és örülhetek annak, hogy legalább mi még együtt vagyunk. Nincsenek nagy meglepetésajándékok, praktikusak vagyunk, előre egyeztetünk. Na jó, azért csak becsusszan valami kis meglepetés is! Évezredek óta ugyanaz a menű is. Hogy csigázzam az érdeklődést, erről majd karácsony után írok, no nem azért, minta attól félnék, hogy  lekoppintod, sokkal inkább azért,  mert így megírhatom Neked első kézből, hogy miként sikerült a, most már hagyományosnak  mondható, 25-ei ebéd, ami nálam zajlik, és a desszert része, az általam készített stíriai metélt, ami az egyetlen ételfajta, amit receptkönyv nélkül is el tudok készíteni, állítólag mesterien:) Szóval, most még csak drukkolj, röhögni csak utána fogunk, ha mégsem sikerül idén.

Képzeld el, az idén az illatok körül forognak az ajándékok, mindenki valamilyen kölnit kért, ami részben egyszerű, anyagilag lassan ez is a csőd kategória, és csak egy kis doboz:) A konkrétan kért márkákat hamar a kosaramba helyeztem, és megkezdődhetett a nagy önzőzés, vagyis egy újabb kísérlet arra, hogy az általam már évek óta használt illatot lecseréljem egy másikra. Jó, könnyen pofázok, mert ugyan fogyóban van itthon, de a nővéremtől ennek a pótlást kértem idén karácsonyra:) Na de akkor is, nekifutottam, hátha.  Kezemben mint a régi szép időkben a kártyanaptárok, ott sorakoztak a kis papírcsíkocskák, felkészülve arra, hogy mindjárt rájuk püffentem a felsorakoztatott illatminták némelyikét. El is indult az akció, persze 20 perc múlva még mindig ott álltam, azóta már ötször cseréltem papírcsíkokat, mindkét kézfejem bűzlött az illatok elegyétől, és ami tetszett, azt már rég elfelejtettem, hogy hívták, és kipróbálni sem tudtam, mert nem volt a kezemen szabad kapacitás, az orrom feladta a küzdelmet, a kabátom rámizzadt, és nyílván szegény eladónők szánakozó tekintetüket fúrták a hátamba, hogy fél óra alatt is képtelen vagyok dönteni. Jelentem, “csakazértis” alapon, mégis egy eddig még soha nem használt illattal leptem meg magam, és hogy ez jó döntés volt-e, majd a holnapi próbán kiderül. Ha  a kolegáim szellőztetést javasolnak, rosszul választottam.:)

Előrehozott újévi fogadalmam, hogy megpróbálok minden héten jelentkezni Nálad, ami most a jövő héten nem is lesz olyan könnyű, mert egyrészt zajlanak a Viktória című operett próbái a Budapesti Operett Színházban, másrészt kezdődik a Madách Színházban a Mary Poppins újabb szériája, január 6.ig 27 előadást játszunk ebből én  9-et mivel hármas szereposztás van. Ennek is lesz a héten 2 felújító próbája, szóval robog az év vége, most aztán tényleg nem lehetek beteg! Be is oltattam magam, legalább az influenzát kihúzom a listámról.

Szóval most elteszem magam holnapra, Neked is szép álmokat, ha netán más napszakban olvasol engem, ne nézz hülyének, csak udvarias akartam lenni!:)

Hahóóóó

Jó emberek, Ti mindannyian akik valaha olvastátok kósza gondolataimat, képzeletben keblemre ölellek Benneteket!

ITT VAGYOK ÚJRA! Nos, hát hol lenne a kis Bandika?:)

Persze a cím azért többértelmű, ezt jól tudom. Bár elég ostobaság lenne magamat Bandikának aposztrofálnom így beláthatatlan távolságra már az érettségitől is, de mit tegyek?  Vannak elvetemült ízlésű barátaim és közösségek, ahol valaki vagy valakik még mindig Bandikáznak. / vagy Brandykéznek/ Na, ja! Szigorú kritikusaim is felfigyelhettek a jelenségre. Jó pár éve a vitriolos tollú ítész Fáy Miklós is, amikor a megboldogult Reggeli műsorvezetőit lényegében mind melegebb éghajlatra küldte, azt találta írni, hogy én azt képzelem magamról, hogy én vagyok az ország Bandikája. Na bumm! És ha igen, akkor meg mi van? Szóval én, aki valaha Endre, ma már András, de sokaknak Bandi, Bandika, Brandy és Pici vagyok, újra bepofátlankodom az életetekbe így a neten keresztül is. Eddig is ott voltam, hiszen a facebook  hivatalos oldalamon elég  intenzív az élet, de a blogírást már majdnem egy éve felfüggesztettem, és erre elfogadható magyarázatot adni nem tudok. Azt sem tudom egyébként, hogy amit most pötyögök, egyáltalán látható lesz-e majd, mert legendás számítástechnikai analfabétizmusom miatt előfordulhat, hogy ezen az új oldalon elcseszek valamit, és törlöm az egészet. Drukkoljatok! Speciel állítólag ez az írás meg a többi is a Nők Lapja Cafén és a Storyonline-on is olvasható. Na de most külön sok csók a Nők Lapja cafe olvasóinak, mert akkor ugye itt most premierem van:) Tehát akkor a cím első értelmezést kibontottuk

És még mindig kérdhetitek: Hol van már a kis Bandika?

A kérdés amit szinte kiszámíthatóan évente megkapok. Aki nem értené, itt az aggódó vagy éppen kiváncsiskodó honfitársaink az utódlás kérdését feszegetik. Mármint az én Csonkaságom megismétlésére célzok.  Természetesen nem ócska viccet akarok a kérdésből kreálni, de nem is olyan régen elég vicces, vagyis kicsit szánalmas helyzetbe kerültem a kérdés miatt. Egy újságcikk, ami tulajdonképpen azért született, hogy a legutóbbi, boldogságot és mámort hozó premierem , a Mary Poppins kitünő gyerekszereplőit mutassa be, vagyis azt, hogy a próbák alatt milyen jó kis banda lettünk, mennyire jókat röhögtünk, és egyáltalán milyen jól tudom a hangot megtalálni a gyerekekkel, most is és mindig, lásd a Famíliás ikreket anno, tehát ez a cikk azt is feszegeti ennek a ténynek az apropoján, hogy ha ennyire imádom a gyerekeket, akkor miért nincs még saját gyerekem…? A cikkben arról is szó van, hogy milyen sokat segítettek a különböző relaxációs technikák, mint az autogén tréning vagy az agykontroll az eddig szinte leküzdhetetlennek hitt színpadi stresszhelyzetek kezelésében.  Ha jól belegondolok, mindig a cikkek címei tesznek görcsöt a gyomrunkba, mert amikor valaki veszi a fáradságot, hogy elolvassa az egész írást, kiderül, hogy nem sok köze van az egésznek a cikk címéhez. Jelen esetben a cím így hangzott : Agykontrolltól remél gyereket!  Nos igen, azt elképzelhetitek, hogy a kollegáim számára milyen jó kis zrika célpont lettem ezzel, mert lássuk be, a gyermekáldáshoz azért ennél jóval többre van szükség.  Mindenekelőtt egy olyan társra, akivel ez bevállalható.  Tehát mindenkiben az ragadt meg, hogy gyereket akarok, és a benzinkúttól a közértig erről faggattak.Megpróbáltam ezzel kapcsolatban helyre tenni néhány dolgot, de igazából csak a Fókusz portréban sikerült, ami éjjel 1-kor kerül adásba, ha jól sejtem nem tömegek követik. Szóval, soha nem állítottam, hogy nem akarok gyereket, de az is igaz, hogy az apa kései gyerekvállalása nálunk családi hagyomány, hiszen apám is 50 éves volt, amikor megszülettem. Azt azonban nem tudom nem észrevenni, hogy az életem egy nagyfokú függetlenség és szabadság iránti vágyról szól, és ahogy ez a szakmámban is megjelenik, ahol mindig is szabadúszó voltam, úgy a magánéletemre is rányomja a bélyegét. A gyerek az élet legnagyobb  ajándéka, ezt pontosan tudom, de azt is, hogy a legnagyobb felelősség, és egyben áldozat is. Amíg nem érzem magam 1000 százalékosan alkalmasnak erre a szerepre, addig nincs miről beszélni. A boldogság felé vezető út millióféleképpen bebarangolható és én azt kérem mindenkitől, hogy értse meg és fogadja el, hogy nem kell mindenkinek ugyanazt az utat járnia!  Nem tudom, a sors könyvében mi az ami számomra a kijelölt utat jelenti, de megpróbálok úgy élni, ahogy igazából soha nem tudtam, nem a múlton rágódni, nem a jövő miatt aggódni, hanem a jelennek örülni!

Jól elmerültünk a lélek bugyraiban, de ez nem gond, ugye? Egyébként semmiféle koncepciót nem tervezek a bloggal kapcsolatban, ne várjatok órarendet, és állandó zaklatást a részemről, jövök, amikor tudok, írok, amikor ötletem van, vagy történt valami, ami boldoggá tesz, ami bosszant vagy amit mindenképpen szeretnék veletek jól kidumálni. Ez a lényeg, a kétoldalúság, a párbeszéd, legyetek aktívak, érdeklődők, és terjesszétek az igét:)

Mindenkinek a legjobbakat kívánja Bandi!:)